Nos, ehhez a novellához nem igazán van hozzáfűzni valóm. Elég érdekes és rejtélyes elő története van, amit szerintem sose fogok elfelejteni. Olyan friss novella, hogy szinte még ropog.
Ma hajnali termés, remélem tetszeni fog, fél óra alatt megvoltam vele. jöhet hideg, jöhet meleg.
Itt még mindig kérdezhettek tőlem! :)
Puszi!
Csak ittam, egyik pohár követte a másikat, és amikor az enyhén tompa érzés előbújt már számolni sem tudtam miből mennyit gurítottam le, de egy dologban biztos voltam: én ezt holnap hihetetlenül szégyellni fogom!
Nem érdekelt az emberek véleménye, abban a néhány órában nem, és ha Carlo nem állít meg valószínüleg mindenkinek elmondom azt amit valójában is róla gondolok, és az nagyon kínos lett volna hétfőn, mivel a munkatársaimról volt szó.
Nem szerettem itt lenni, nem is akartam itt lenni, de kötelező volt megjelennem, ezért választottam társamul az alkoholt, hogy segítsen átvészelni az előttem álló órákat.
Szabad akartam lenni, mert az utóbbi években rabként hozzá voltam láncolva mindenféle véleményhez amivel ha egyet értettem, ha nem nekem is osztanom kellett, és a bólogatásaimon illetve a mű mosolyomon át senki nem vette észre, hogy tönkre tettek, hogy ki vagyok már. Teljesen elvesztettem önmagam, úgy élem az életem akár a boxzsák, akibe mindenki beleüthet ha baja van. Hát velem az emberek is ezt csinálták, csinálják! Akkor rúgnak belém amikor csak alkalmuk van rá, mert tudják, hogy ez a naiv idióta mindent lenyel és mindent elvisel azért, hogy kapjon néhány jó szót. Hát nem nagyon kaptam, ezt elmondhatom, de semmit nem szóltam, nem mert a változásban reménykedtem. Senki életében se töltöttem be normális szerepet, hiába vettek körül az emberek, nem igazán értékeltek.
Megfojtanak és el kell innen mennem, hiába is maradnék, semmi nem változna, ugyanúgy őrlődnék minden egyes nap, és semmi sem változna, minden reggel a saját halálomat kívánva kelnék fel úgy ahogy most is.
– Én megyek haza! – álltam fel, de abban a pillanatban vissza is zuhantam
Fabio csak rám mosolygott és kedvesen marasztalt, de azért láttam, hogy minden alkoholt eltüntetett a látó teremből.
– Fabii! Én egy csőd vagyok, engem senki se szeret itt! De miért nem szeretnek? Olyan nagyon rossz vagyok? Mindig egyedül érzem magam, értéktelennek, senkinek mert azt tuszkolják belém, hogy semmit nem érek. Ha nem is mondják ki a viselkedésükből látom! – néztem rá a portugál barátomra aki csak nagyokat pislogott, úgy látom nem nagyon tudta egyszerre felfogni a mondandómat, vagy lehet azért nem értette mert zsibbadt a szám és egyáltalán nem artikuláltam
Órákon át voltam abban az állapotban, hogy felállni nem tudtam. Carlonak gyóntam meg mindent, hogy tulajdonképp nekem nagyon tetszik Dani Carvajal, és azt, hogy engem itt senki se szeret.
Szerencsétlen Carlo csak pislogott rám és türelmesen hallgatta.
Fogalmam sincs, hogy miként kerültem haza de délután az ágyamban ébredtem és úgy éreztem, hogy a fejem szétmegy.
A telefonomra néztem, se egy üzenet, se egy nem fogadott hívás, jellemző.
Minden erőmet összeszedve próbáltam emlékezni arra amiket mondtam és csináltam, de csak egy gondolat ugrott be: mennyire szabadnak és elégnek éreztem magam amikor arra gondoltam, hogy el akarok innen menni. Tudtam, hogy ha itt maradok vagy valakit, vagy magamat fogom megölni.
A költözés gondolata üdítően hattott rám, csak akkor volt problémám amikor ki akartam mászni az ágyból.
Sport orvosként nem könnyű elhelyezkedni de olvastam, hogy a Bayernnél épp keresnek, és én a Real Madridnál dolgozom, dolgoztam. Kell ennél menőbb ajánlólevél? Kötve hiszem!
Ez lesz az első olyan meccs ahol már bajor színekben dolgozom. Minden rendben volt, felvettek, ideköltöztem.
A játékosok nagy részével is megtaláltam a közös hangot. Kivétel ez alól Bastian akitől félek, és állandóan kiráz a hideg ha őt kell megmasszíroznom vagy valami, élőben még félelmetesebb mint a képeken!
Mario Götzével viszont egyből megtaláltam a közös hangot, pedig őt nagyon utáltam amikor még a Realnál dolgoztam. Lenéztem őt és megvetettem, pedig rájöttem, hogy én ugyanúgy félreismertem őt, ahogy mindenki más engem Madridban.
Minden erőmmel azon voltam, hogy újra megtaláljam önmagam és Mario ebben nagy segítség volt. Érdeklődött, kérdezgetett mindenről, én pedig meséltem neki bátran mert nagyon jól esett, hogy végre valaki a jót látja bennem és nem a lábtörlőt vagy a hűséges kiskutyát.
Kivirultam mellette és boldogabb lettem a közelébe. Imádtam azt a kis mókuska dundi fejét meg a kis gyermeki vigyorát.
Már fél éve itt vagyok, és büszkén mondhatom el magamról, hogy Mario segítségével már csak pár lépsre vagy önmagamtól. Nagyon megszerettem őt. Most is őt várom, mert ma én vittem el edzésre.
– Sziaaa, na ki vagyook? – takarta el a szemem
– Hű te, nem is tudom! A Dalai Láma? – vigyorogtam rá szélesen
Ekkor Mario szintén felnevetett, és megcsókolt.
Amikor megtette sok sok évnyi sérelem, elnyomottság és az elégedetelenség érzése is eltűnt. Mario eltüntette azzal, hogy úgy fogadott el ahogy vagyok.
Soha nem fogok neki csalódást okozni és tudom, hogy nem várja el azt, hogy mindig tökéletes legyek, de Mio megérdemli ezt, és tudom, hogy a segítségével a változásról remélt jót megkaphatom és végre otthonra lelhetek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése